Véget ért a bölcsődés időszakunk

Megmondom őszintén, sosem szerettem volna bölcsődébe íratni a gyermekemet, születése óta a lehető legtöbb időt akarom vele tölteni. Mindemellett sok anyukától is azt a véleményt hallottam, maradjon velem itthon a gyerek, ameddig lehet, az lesz neki (nekünk) a legjobb.

Szerencsés helyzetben voltam, mert meg is tehettem volna, hogy nem megyek vissza dolgozni, csak akkor, ha már óvodás lesz. Így is terveztem, egészen 2 éves koráig, amikor is úgy éreztem, most már kevés vagyok ahhoz, hogy szórakoztassam, gyerektársaságra van szüksége. A bölcsőde kezdetéig szinte minden napunk egyforma volt, és bevallom, nekem is hiányzott már a változatosság, hiányzott a munkám.

Minden reggel, ébredés után megcsináltam az aznapi házimunka egy részét, majd irány a játszótér (rossz idő esetén játszóház), gyerekes családokkal találkozó, olykor nagyszülőkkel eltöltött délelőtt. Dél körül ebéd, délutáni alvás, majd megint játszótér, biciklizés, mozgás, bevásárlás, mikor mi.

Ahogy azonban haladt előre az idő, egyre inkább unta magát, hiába homokoztam vele, hiába löktem a hintában, hiába mászókáztunk. Annyira nem fáradt már el ezekben a programokban, hogy sokszor egyáltalán nem is aludt napközben, ami borította az egész napunkat, délután 5 óra körül már kóválygott, nyűgös volt, dekoncentrált.

Onnantól kezdve igyekeztem más-más játszótérre vinni, hátha segít. Feltűnő volt, hogy más (idősebb) gyerekekkel mennyire jól érzi magát, viszont csak a nyári szünetek ideje alatt tudott velük együtt lenni. Szeptembertől ugyanis kiürültek a játszóterek, egyedül maradtunk, a kis barátok bölcsődébe, óvodába mentek. Akkor döntöttünk, úgy, hogy mi is beíratjuk. Ott végre egész nap a korosztályával lehet együtt, játszhat kedvére.

Mivel nekem nem volt fix időpont, mikor kell visszamennem dolgozni, így csak október elején kezdtük a beszoktatást. (Ekkor volt 2 és fél éves.)

A kezdés előtt sokat beszélgettünk, hogy bölcsibe fog járni, ahol majd sokat játszhat. Nagyon tetszett neki az elején, amikor vele voltam, végig jól érezte magát. Aztán (kis idő eltelte után) kimentem a csoportból, magára hagytam. Mondanom sem kell, hogy mennyire sírt. Ő bent, én meg kint a folyosón.

Amikor még 3 hét után is sírva váltunk el egymástól az ajtóban, akkor azt mondtam, vissza az egész, az én gyerekem nem lesz bölcsődés. Nagyon nehezen viseltem az első időszakot, rossz anyának éreztem magam, bántott, hogy elszakítom magamtól, hiányzott. Csak azon járt az eszem, hogy bent sír és nem vagyok ott vele.

A férjem viszont nyugtatott, hogy idővel jobb lesz. Igaza lett, 2 hónap után annyira megszerette a bölcsődét, hogy boldogan ment reggelente. Ő egy borzasztóan anyás kisfiú, de még ő is megértette, hogy mindig megyek érte, nyugodtan ott maradhat a többi kisgyerekkel. Lettek barátai, örömmel játszott. Beállt az egyensúly az életünkben.

Természetesen voltak hullámvölgyek a beszoktatás után is, egy-egy hosszabb betegség után nehezebben szokta meg újra a közösséget.

2 hete pedig elballagtunk, véget ért a bölcsis időszakunk. Visszatekintve, nem bántam meg, hogy beírattam. (Nyilván volt kevésbé pozitív oldala is, egyik-másik gyermekkel konfrontálódott, ami közösségben sajnos elkerülhetetlen, illetve rossz, hogy nem voltunk együtt.)

A fiam viszont megtanulta, hogyan kell együttműködni másokkal, hogyan kell több emberhez is alkalmazkodni, mindemellett sokat önállósodott. Ezeket itthoni környezetben talán nehezebben tudta volna elsajátítani. Én pedig rájöttem, hogy nem csak én tudok vigyázni rá, és arra is, hogy ő egy önálló kisember, akit nem kell burokban tartani. (Bár még mindig hajlamos vagyok rá .)

Biztos vagyok benne, hogy ez a bölcsis „tanév” könnyebbé fogja tenni számára az óvodába való beilleszkedést is.

O.K.G.

 

Hozzászólások