Ez már a dackorszak?

Kicsi gyerekkel elmenni nagyobb bevásárlásra, sokszor nem egyszerű feladat. Ha épp rossz kedve van, vagy mást szeretne csinálni, meg tudja nehezíteni a bolti körutat. Legtöbbször törekszem rá, hogy ne kelljen tömött boltokban sorban állnia, nem neki való program, én sem szerettem gyerekként. Viszont van úgy, hogy neki is jönnie kell, mert nem ér rá a nagyszülő például. Ilyenkor általában délutáni alvást követően indulunk el, hogy kipihent legyen.

A minap is hasonló vásárlásra mentünk, Máténak már egy ideje kellett könyvespolc. Menjünk el az Ikeába, ott majd a gyerek is talál elfoglaltságot, sőt az éttermi résznél a játszósarokban is jól ellesz majd. Közben elfelejtem, hogy egy 3 évessel nem lehet mindent előre megtervezni, nem is életszerű. Szóval, most sem úgy lett, ahogy előre elképzeltem. J

Megérkezve az áruházba Máté jelezte, hogy be szeretne menni a játszóházi részbe. Mondtam neki, hogy túl sokan vannak, visszajövünk később és különben is bent a gyerekrészlegen megannyi játék várja. Bele is egyezett, minden ellenkezés nélkül. Zömmel egyébként nagyon jól bírja a hosszabb plázás programokat is.

Szombat lévén elég sokan voltak. Az első bent töltött 10 perc után elkezdett fogyni a türelem, mikor is megyünk vissza a játszóházba. Válaszolok, megyünk egy kört, vacsorázunk, majd visszamegyünk.

Nagyjából a hálószobás részlegnél tört el a mécses, az én kisfiam nem akar itt lenni, nem akar sétálni. Apa felveszi, haladunk tovább. Azt tudni kell, hogyha Máté egyszer elindul a nyűgösség lejtőjén, nincs megállás.

Elérünk végre az étteremhez, beállunk a sorba, odaviszek egy kocsit, amire a tálcákat tesszük majd.  Ezen elsírja magát. Elsőre nem tudtam, mi a baj, azt hittem megütötte magát valamibe. Sírva elmondta, hogy Ő akart kis ételes kocsit választani a tányéroknak. Vagyis miért nem kértem meg Őt, hogy hozzon egyet. Szóval, ezen teljesen elszomorodott, potyogtak a könnyei, a végére toporzékolásig jutottunk.

Nyilván ő is részt akar venni aktívan mindenben, de hisztit nem szokott csinálni ebből. Közben realizálom magamban, hogy elérhetett minket is a dackorszak. Természetesen mindenki minket néz, de próbálok úgy tenni, mintha nem zavarna. Fel a fejjel, ételek végre kiválasztva, fizetve, leülünk az asztalhoz. Vacsorázunk, közben Máté megnyugszik, bemegy játszani a gyerekek közé.

Álldogál bent, nézelődik, pár perc után azt is elunja, ismét jön a kör, menjünk inkább a játszóházba. Megnyugtatás, le a piactérre, keressük meg azt a polcot, amiért jöttünk, aztán mehetünk játszani.

Itt már újra úgy sírt, hogy az egész áruház minket nézett. Csak azt hajtogatta, hogy ő akart kiskocsit választani az étteremnél és ezért azonnal vegyem fel. Végre megvan a polc, megyünk a kasszához. A pénztáros vigasztalva mondja neki, hogy ne sírjon. -De sírok, mert anya nem vesz fel.  

Na, és ilyenkor vagyok én a rossz anya, hogy nem veszem fel szegény bömbölő gyereket, aki mellékesen nem azért sír, mert fáj valamije.

Játszóház nem lett belőle, a végén már oda sem akart bemenni. Biztos vagyok benne, hogy egyre több ilyen (számomra) érthetetlen sírás/hiszti lesz majd az elkövetkezendő időszakban, „dackorszak” címszóval.

Szólj hozzá a Facebookon, vagy írj az info@csakbaba.hu - ra!

O.K.G.

Hozzászólások