A túlféltő szülő

A fogantatás pillanatától kezdve (túl)óvóm a kisfiam, születése óta pedig még inkább vigyázom a „lépteit”. Mindig a nyomában voltam (ma már tudatosan hagyom tapasztalni). Sok mindenben korlátoztam; „ne mássz fel oda, gyere le onnan, ne kapd be a koszos kezed”, és napestig sorolhatnám az ehhez hasonló féltő mondatokat. (Valahol olvastam erre egy jó, és véleményem szerint elég találó kifejezést „helikopterszülő”.)

Szinte minden ismerősöm, aki látta, hogy viselkedem a gyerek jelenlétében, intett, hogy sokkal lazábban, könnyedebben próbáljak hozzáállni Mátéhoz.

Sokszor már rossz volt hallani saját magam is, ahogy unos-untalan valamiért rászólok. Mindig inkább feltettem oda, ahova mászni akart, fogtam a kezét szinte minden pillanatban. Nem tudatosan tettem ezeket nyilván, túlcsordult nálam az anyai féltés, az ösztön, hogy minden rossztól meg kell védenem őt.

Sajnos utólag veszem észre, hogy emiatt önbizalomhiány alakult ki nála (3éves). Sok mindent nem mert megtenni egy idő után, nehogy elessen, megüsse magát etc. Nem bízott eléggé magában, a saját képességeiben. Egy éve viszont tudatosan építem fel azt a magabiztosságot, ami nem fejlődött ki nála eléggé.

Nyilván nem ezt szerettem volna. Határozott kisemberré akartam nevelni. Jót akartam tenni neki azzal, hogy megóvom egy-egy nagy eséstől, kudarctól. Tévesen gondolkodtam. Nem azzal óvom meg, ha nem hagyom vele megtörténni a bajt, vagy bármi mást.

Hiszen csak úgy lesz teljes értékű felnőtt, ha láthatja a „világot”, tapasztalja, hogyan működnek a dolgok (például a játszótéren), megismeri saját képességeinek határait. Nehéz. Nehéz elengedni, nehéz hagyni, hogy egy-egy negatív dolog vele is megtörténjen, de sajnos muszáj engedni.

„Kell”, hogy elessen a biciklivel, hogy beüsse a térdét a mászókán, vagy megegyen egy kiló homokot. (Nyilván ebben is meg kell találni az arany középutat, veszélynek ne tegyük ki a gyereket!)

Egészen furcsa érzés megtapasztalni számomra is, hogy én is változom vele, hogy általa, sokkal megfontoltabb, érettebb leszek, hogy folyamatosan fejlődőm általa.

Egy idő után végre jó volt látni, ahogy napról-napra egyre ügyesebben hajtja a kismotort, ahogy szaladgál a többiekkel.

Ma már rohan a játszótéren és bátran mászik fel mindenhová. Ehhez viszont az kellett/kell, hogy gyakoroljon, kússzon-másszon és jó párszor elessen. Hagyni kell, hogy ő is igazi gyerek lehessen, horzsolásokkal, apróbb kék foltokkal, rengeteg élménnyel gazdagodva.

(Természetesen a fél szemem azért mindig rajta tartom ;) )

O.K.G.

 

Hozzászólások